Az erdélyi kopó

Nagy kiterjedésű mocsarak, a hegységekből lehúzódó erdőségek, folyók ágai szőtték keresztül-kasul a mai Alföldet. A sűrűségek kitűnő búvóhelyet biztosítottak a vad számára, ezen a nehéz terepen a vadat felverni eleinte még csak rendkívül rátermett vadászkutyákkal volt lehetséges. Ilyen környezetben jött létre a pannon kopó, amelyet ma az erdélyi kopó és a honfoglalás után századokkal később kialakult fürjész vizsla, a mai sárga magyar vizsla legfontosabb ősének tekintjük.

Kárpát-medence strukturális változásai, a mocsarak lecsapolása, a földművelés következtében nagyon visszahúzódott a hegyvidéki erdőkbe, velük együtt a kopókkal való vadászat is a hegyvidéki területekre tevődött át. Ettől kezdve már főleg az erdélyi magyarság gondja volt a kopók tenyésztése és alkalmazása a vadászatokon. Konzervatimizmusuknak a nyugatimódszerektől, és a vadászebektől a nyugativadászebektől való idegenkedésüknek köszönhető, hogy sikerült megőrizni ősi alakjában a fehérjelű fekete-sárga kopót. Kiválogatásuknál a rátermettség döntött és nem a küllem. 

Itt kell megjegyezni, hogy az erdélyi kopó a gyalogvadászat mestere. A kopós gyalogvadászat azon az elven alapul, hogy a vad általában megszokott váltóin, felfelé a hegyoldalon, többnyire a nyereg irányába menekül a kutyák elől. 
A vadászok ismerve a vad menekülésének irányát, a vad váltóinál helyezkedtek el, vagy feszítették ki hálóikat, néha vermeket is készítettek, majd a megbeszélt jelre, ami általában kürtszó volt, a fűzérre fűzött kopókat elengedte a hegy lábánál várakozó pecér. 
A kopók mindaddig csendben kerestek, amíg a vad nyomára, vagyis csapára nem találtak. Amint csapára értek, sajátos és jellegzetes csaholásba kezdtek. Hangjuk magasan csengett, ha apróvad nyomát találták, míg nagyvadnál mélyebb, öblösebb csaholással jeleztek. 
A kopókat ismerők a csaholásból tudták, hogy milyen vadat hajtanak a kutyák. 
A két-három, vagy négy egyszerre elengedett kopó hihetetlen összhangban dolgozott. 
Lassan, lépésről lépésre kerestek, nem űzték, szinte nyomták, terelték a vadász felé a vadat, amely így nem rohant el megszokott csapájáról. Ahogy a vad közelébe értek, kezdték szorítani a vadász felé, fárasztották, lekötötték a figyelmét. 
Ekkor a vad és a kopók már a vadász előtt küzdöttek. A kutyák "puska alatt" dolgoztak. A kopók hihetetlenül ügyesen ugrottak félre a támadó nagyvad elől és azonnal újra támadták minden helyzetből mindaddig, amíg terítékre nem került. 

Ezeknek a kutyáknak ezt az önálló, az ember által úgyszólván nem befolyásolható stílusát, csak az évezredeken keresztül, felhalmozódó genetikai értékek magyarázzák. 
Ezek a kutyák teljes önállóságot kívántak munkájukhoz, hiszen a vadászat eredményessége rajtuk múlott.  
A XIX. században, a klasszikus kopózást az angol falkasport, a lovas falkavadászat váltotta fel. Az erdélyi kopók bevonása ebben a programban eredménytelennek bizonyult, önálló karakterük erre nem volt alkalmas.
A kopók alkalmazása a XX. század elejére még Erdélyben is visszaesett. 

A II. világháború után a fajta majdnem eltűnt. Közrejátszott ebben egy 1947-es román rendelet is, amely alapján az erdélyi kopóállomány nagy részét kiirtották. 

Átlagos magasság 50-60 cm, attól függően, hogy rövidebb, vagy hosszabb lábú változatról beszélünk. 
Az erdélyi kopó tipikus kopó, nemesen száraz, arányos fejjel, izmos törzzsel, jó csontozattal, szukás feje nem elhegyesedő, finom száraz kopófej. Sötétbarna szeme kissé ovális, füle nem túl hosszú. Farkát nyugalmi állapotban combjához simulóan hordja, futás közben gyakran háta fölé kunkorodva tartja. Orrtükre, körme feketén pigmentált. szőrzete rövid, 2-4 cm. erős, testhez simuló, de hosszabb, mint a többi rövidszőrű fajtáé. Sűrű, fényes, durva tapintású, tömött. A farokszőrzet az alsó részen jellegzetes kefét alkot. 

Az erdélyi kopó alapszíne fekete. A szem felett, a pofatájékon, a mellen és a lábakon, továbbá a farok alatt rozsdasárga, vagy cserszínű. A fehér szín jelenléte is követelmény, az alábbi helyek valamelyikén: a nyakon és a mellen nyakkendő, vagy mellfolt formájában, a lábakon, mint kesztyű a homlokon csillagként, a maron foltként, vagy farok végen.

 A mai vadászati jogszabályaink az erdélyi kopó klasszikus alkalmazását nem teszik lehetővé, azonban ez a csodálatos ösztönkészletű ősi, nemzeti kutyafajtánk kulturális örökségünk része és kiemelt támogatást érdemel.