A
többi vizslafajtától
függetlenül alakult ki, eredete valószínűleg a honfoglaló magyarokig
nyúlik
vissza.A magyar törzsekkel
érkező kutyák a honfoglalás után nagy
valószínűséggel keveredtek a Kárpát-medencében akkoriban élő szláv
népek
vadászatra használt ebeivel - amelyek között volt a római korból itt
maradt
vadászkutyák utóda is.
Valószínűleg
az így
kialakult populáció volt az őse a mai
magyar vadászkutyafajtáinknak, vagyis a magyar vizslának és az erdélyi
kopónak.
Ezt az ősi típust nevezzük manapság Pannon kopónak.
A szétválás a fajták között az eltérő használati
mód okozta szelekció
miatt
következhetett be, feltételezhetően a XII. - XIV. század folyamán. A
vizsla szó
már az 1300-as évekből származó
írásos anyagokban szerepel. A XVI.
század
elején a nemesi udvarházakban már foglalkoztak vizslatenyésztéssel,
amit több
levéltári adat bizonyít. Tehát már a török hódítások kora előtt
használatos
volt Magyarországon apróvad-vadászatra egy vizsla típusú kutya. A török
időkben
ez valószínűleg keveredett a törökök kutyáival, köztük a sloughival is.
A
vizslák
gyakorlati jelentősége a XVIII. században a
lőfegyverek elterjedésével nőtt meg. Õsi nemesi családjaink közül nem
egy volt
szenvedélyes vadász, és ezek közül sokan tenyésztettek vizslákat. A
XIX.
században a
Felvidéken, Dunántúlon, Szabolcs és Bihar megyékben volt elterjedt a
magyar
vizsla. Sajnos a század második felében erősen megfogyatkozott számuk.
Európa
szerte az
1860-as években lendült fel a céltudatos,
sportszerű kutyatenyésztés. Ekkor szaporodtak el az angol, és német
vizslafajták Magyarországon - az ősi vizsla rovására. A magyar vizslák
száma
megfogyatkozott.
A
magyar vizsla:
-az összes
vizslafajták között a legengedelmesebb és
legtanulékonyabb
-feltétlen
engedelmességének tudható be, hogy olyan szélesen
keres, amint akarjuk
-alig van magyar
vizsla, amelyiket kényszeríteni kell az
apportírozásra
-csapázás
tekintetében, véreb eredeténél fogva,
valóságos
mester.
Tenyésztésében nagy
fellendülést
hozott a a Hévizi tenyésztelep létrejötte 1937-ben, melynek
tulajdonosa
herceg Festetics György volt.
Sajnos
a háború
végére a magyar vizsla populáció nagy része elpusztult, néhány egyed
Nyugat-Európába vagy Amerikába került. Az eredeti, központi törzskönyv
is
elégett, így a meglévő, fellelt egyedek egy részének nem volt ismert a
származása.
A
gazdasági, politikai helyzet javulásával párhuzamosan a kutyás sport a
hetvenes
években indult újabb - azóta sem lanyhuló - fejlődésnek.
Érezhető
változás
következett be a magyar vizsla
történetében is. Egyre több és egyre magasabb színvonalú vadászkutya
versenyt
szerveztek, ami jó hatással volt a tenyésztésre is.
A
háború után elterjedt nehézkesebb, csontosabb,
magyar vizslák helyett a könnyed felépítésű, dinamikus, vágtázó típusú
magyar
vizslák kerültek előtérbe, amelyek maximálisan megfelelnek a modern kor
vadászati és versenykövetelményeinek
